Munkatársuk tollából- Lehottyán Anita kisgyermeknevelő
Gyermekünk a szemünk fénye, nem csoda hát, hogy igyekszünk megóvni őt minden rossz, kellemetlen és fájó érzéstől, élménytől. Evolúciós örökségünk – szülőként – gyermekünk féltése, óvása, ami normális esetben az életének védelmét szolgálja. Fontos kérdés a gyermeknevelésben azonban a szülői jelenlét mértéke.
Az önálló, egészséges személyiségfejlődésnek elengedhetetlen része a fokozatos leválás a szülőkről. Ezt azonban sok esetben nehezíti a túlzott szülői aggódás.
Gyakran hangzik el az aggódó szülő szájából: ,,Jajj, csak ne történjen vele semmi!” Gondoljuk csak át ezt a mondatot! Mi is lenne, ha tényleg nem történne vele semmi? Nem csak a rossz, hanem a jó dolgokból is kimaradna, a rengeteg érzékelésből, tapasztalatszerzésből, a körülötte lévő világ megismeréséből, ami bizony nagyon is fontos, hiszen ezek által ismeri meg az életet, a körülötte lévő szűkebb, illetve tágabb világot, a valóságot, melyben élni fog, eleinte még csak szárnyaink alatt, később a saját lábain. A féltés eleinte még egy sokkal inkább természetes folyamat, hiszen a veszélyes helyzetektől meg kell óvnunk gyermekünket, ugyanakkor látni kell szülőként a felelősségünket abban, hogy megfelelően teret adjunk a gyermeknek. Így tudja ugyanis a saját tapasztalatait megszerezni a világ veszélyességéről.
A gyermekre, amikor kezd önálló benyomásokat szerezni környezetéről, továbbra is nagy hatással van az, hogy édesanyja, illetve a hozzá közel álló emberek hogyan éreznek, viselkednek, reagálnak az aktuális történésekre. A kiváló szenzorokkal rendelkező gyermekek rögtön átveszik környezetükből a pozitív és a negatív érzéseket, hangulatokat. Anya ha boldog, a gyermek is boldog, de ha anya nyugtalan, fél, megijed, a gyermek ugyanezeket az érzéseket fogja érezni.
Kisgyermeknevelőkként nap mint nap találkozunk helyzetekkel, amikor olyan fizikai vagy érzelmi behatás éri a ránk bízott gyermekeket, melynek során átérezzük a kicsi érzéseit, de tudjuk, mire van ilyenkor szükség, hogyan segítsünk. Például, mikor kis társa lerombolja az általa nagy munkával felépített homokvárat, vagy amikor kiveszik kezéből a kedvenc játékot, és nem akarják visszaadni azt. Akár szülőként is ugranánk rögtön, mikor elesik: “Jajj, mi történt? Nagyon megütötted magad? Ó, szegénykém! Gyere, bújj ide!”
Az első dolog ilyenkor, hogy felmérjük valójában mekkora a baj. A kisebb balesetek, fájóbb tapasztalások mindennapjaink részei. Felnőttként gyorsan el tudjuk dönteni, hogy komoly-e a baj. Nagyon fontos reakciónk során a vérmérsékletünk, az, hogy nyugalommal, esetleg kedves humorral lépjünk oda! A pozitív, nyugodt, de határozott hozzáállásnak gyógyító ereje lehet! Miután felmértük, hogy szerencsére nem történt nagy baj, segítsünk neki megérteni, mi történt valójában! Beszéljük meg, hogy hogyan mondjuk el, fejezzük ki, ha valami nem jó számunkra, hogyan kérünk bocsánatot, hogyan vigasztalunk, gyógyítunk adott esetben, ha megbántottunk valakit, hogy mi oldja a fájdalmat, ha minket bántottak!
Azt ne mondjuk, hogy nem történt semmi baj, mert igenis történt az ő szempontjából valami, ami neki nem jó!
Mutassunk együttérzést, őszinte megértést, nevezzük meg a megjelenő érzést – ha ő maga nem tudja kifejezni, hogy mit érez (pl. Ó, ez nagyon fájhatott!) Ezután adjunk választási lehetőséget a megoldást illetően. Szükséged van segítségre? Egyedül szeretnéd, vagy segítsek? Utána meg tudjuk beszélni a történteket, (pl. Megkérdezzük tőle, mi történt, miért történt ez szerinted? Hogyan lehetne elkerülni, hogy legközelebb ez ismét megtörténjen?)
A humoros, kedves hangvétel, hangsúly nagy segítség lehet abban, hogy könnyebben átlendüljön az ijedtségen. A hangsúlynál fontos mindig, hogy ne érezze a kisgyerek, hogy baj van csak az együttérzésünket.
Egyik kedves történetemet szeretném most megosztani. Egy tavaszi délelőtt, itt a Lámacukában a kétéves Ivett, az egyik imádnivaló csupa mosoly és báj kislányunk motorozás közben felborult az udvaron. Hatalmas sírásban tört ki, kiabált, kezét nyújtva, hogy segítsünk felállni. Láttam az esést, sokkal nagyobb volt a riadalom, mint a fájdalom, amit a borulás esetlegesen okozhatott. Bátorítóan rámosolyogtam, és odamentem hozzá. Leguggoltam mellé: ,,Ivettkém drága, hát mi történt? Borultál egyet ezzel a szupergyors motorral? A mindenit neki, hát micsoda esés volt ez!” – megöleltem közben – ,,Megütötted magad? Édeske! Jól van, mindjárt elmúlik az a fránya fájdalom!” Kértem, hogy mutassa meg, hol ütötte meg magát. Rámutatott a térdére, megsimogattam, adtam egy gyógyító puszit a buksijára, amit elégedetten nyugtázott. A mosoly már ott bujkált a szája sarkában, de látszott rajta, hogy nem tudja mitévő legyen, sírjon tovább, kérjen további segítséget, vagy most tényleg minden rendben van? Ismét bíztatni kezdtem, megkérdeztem, hogy segítsek-e vagy fel tud állni egyedül? A nadrágjára mutatott, ami picit piszkos lett (kisgyerekeknek ez is már önmagában ijesztő dolog). Mondtam neki: „Porold le ügyesen, ennyi az egész – mutatva közben a mozdulatot – és már mehetsz is tovább!” Ivett elgondolkodva lehajtotta a fejét, finoman leporolta a nadrágját, majd felállt, mosolyogva rám nézett, felállította a motort, és továbbrobogott. Legközelebb már nem volt ekkora ijedség számára egy kis esés.
A túlféltés legfontosabb következményei:
A gyermek úgy érzi, hogy tehetetlen, nem tudja egyedül megcsinálni az adott feladatát,
Azt az üzenetet kapja a gyermek, hogyha bánata, nehézsége van, mások majd megoldják helyette.
A túlféltés jelei:
A gyermek nem mer dönteni,
Nem szeret kezdeményezni,
Nem érzi magát elég ügyesnek,
Nem vállal felelősséget tetteiért,
Inkább rögtön feladja a dolgokat,
Alacsony lesz az önértékelése.
Szülői túlféltés helyzetei:
Túlreagálunk egy hétköznapi kisebb balesetet,
Nem hisszük el, hogy életkorának megfelelően képes önállóan is öltözködni, enni stb.,
Úgy gondoljuk, hogy a szülőknek mindenféle veszélytől kötelességük megóvni a gyermeküket,
Ha a gyerek nem tud valamit egyedül megcsinálni, mindig segítünk neki,
Amikor a gyereknek van szabadideje, aggódunk, és kitalálunk neki valami feladatot,
Amikor a gyerek szomorú, úgy érezzük, hogy a mi hibánk,
Ha a kis barátai kalandparkba mennek, mi nem engedjünk meg a gyerekünknek.
A túlféltés okai:
A szülők túlzott óvó-védő viselkedésének oka lehet, hogy saját gyermekkorukból hasonló élményt hoztak, követik a szülői mintát, hiszen ezt ismerik,
A Szülőnek lelkiismeretfurdalása van, például túl sok időt tölt távol a gyermekétől, és ezzel igyekszik kompenzálni,
Azoktól a sérelmektől szeretné t a gyermekét, amik vele is megtörténtek.
A tapasztalatszerzés, a sikerélmény nagyon fontos tehát már kisgyermek korunktól kezdve, hiszen a saját élményeinken keresztül nő az önbizalmunk, bátorságunk. Ezáltal alakul ki és erősödik problémamegoldó képességünk, melyek mind nagy fontossággal bírnak abban, hogy boldog és sikeres életet tudjunk megélni. Gondoljunk mindig erre! Ha segíteni szeretnénk gyermekeinket, bizony hagyni kell őket elesni és felállni, elhibázni és kijavítani a hibát, meglátni a problémát és megoldást keresni rá. Emellett nagyon fontos, hogy ne érezze úgy, hogy magára hagyjuk, nem számíthat ránk.
Kulcs ebben a kérdésben a szülői bizalom a gyermeked felé.
Ez a fajta megelőlegezett bizalom a későbbi életkorokban is sokat jelent majd a szülő-gyermek kapcsolatban.
Ajánlott irodalom:
Vekerdy Tamás: Érzelmi biztonság
Jane Nelsen: Pozitív fegyelmezés
Julie Lythcott-Haims: Hogyan neveljük felnőtté? – Kerüljük el a túlféltés csapdáját és készítsük fel gyermekünket a sikerre